Orbán Viktort nem fenyegeti az a veszély, hogy egykori önmagával szembesüljön.
 | |
| Orbán Viktor a (beteg) diktátor |
A demokrácia hívei és nagyszámú tisztelői most azért szorítanak, hogy
Debreczeni Józsefnek ne legyen igaza. A kiváló publicista, közíró új könyvében ugyanis
olyan jóslásokba bocsátkozott, melyeknek, ha csak a fele valóra válik, szép új
világ vár Magyarországra.
Bár az Arcmás című könyvnek Orbán Viktor a főszereplője, az írás nem a
Magyar Köztársaság volt és leendő miniszterelnökéről, a Fidesz örök és
megbonthatatlan elnökéről szól, hanem rólunk, Magyarországon élő magyarokról.
Ha úgy tetszik: a zemberekről.
Debreczeni Józsefnek nincsenek illúziói, mi történik, ha Orbán és számos
ideológiát megélt pártja kétharmados többséget szerez a következő országgyűlési
választásokon. Nekünk, a demokráciát és a szabadságjogokat féltő többieknek még
vannak illúzióink – leginkább azzal kapcsolatban, hogy a demokratikus
intézményrendszerekre leselkedő veszélyt még meg lehet állítani. El lehet
kerülni, hogy egy frusztrált, bosszúra éhes populista kétharmados
többségével a maga szája íze szerint írja át az alkotmányt, változtassa meg az
életünket, jelölje ki gyerekeink és unokáink jövőjét.
Karinthy Frigyes Találkozás egy fiatalemberrel című írása jut az ember
eszébe. A már öregedő író elképzeli, amint hajdani önmagával, a nagy és nemes
célokért küzdő naiv, romlatlan fiatalemberrel találkozik. Számon kéri rajta az egykori
tisztaságot, a lelkesedést, a világmegváltó romlatlanságot.
Azt, hogy miként sáfárkodott a tálentummal.
Orbán Viktort nem fenyegeti az a veszély, hogy egykori önmagával
szembesüljön. Ha néha belegondol is ilyen dolgokba, másként emlékszik mindenre.
Jó lehet neki: boldog, kegyelmi állapot. Nem emlékszik már a valamikori, ízléstelenül
harcos istentagadóra, aki az általa példaképnek hazudott Antall József
kereszténydemokratáinak parlamenti felszólalásakor „Csuhások, térdre, imához”
bekiáltásokkal szórakoztatta képviselőtársait.
Nem emlékszik már az egykori fiatalemberre, aki társaival együtt
kivonult az ülésteremből, amikor Jeszenszky Géza, az Antall kormány
külügyminisztere – később az Orbán-Torgyán kormány washingtoni nagykövete - azt
találta mondani, hogy csak a kormánypártok képviselik Magyarországon a
keresztény értékeket.
Ezzel az egykori fiatalemberrel kínos lenne szembesülnie a mára
középkorúvá pocakosodott Orbánnak.
Nem is lenne ezzel olyan nagy baj – nagyobb gond, hogy sokan mások sem
emlékeznek már semmire.
Feledés homályába vesznek a jelentős köztartozásokat felhalmozó,
veszteséges Fidesz közeli vállalkozások, a Kaya Ibrahim és Joszip Tot ellopott
útlevelével értékesített fantomcégek. Nem emlékszünk már az Orbán-közeli
Simicska Lajos bon mot-jára, mely a rendszerváltozás utáni Magyarország egyik legcinikusabb
mondata volt: mindenkinek alkotmányos joga hülyének lenni.
És a további dakota-csínyekre: Országimázs Központ, a nem létező
lehallgatás, Hosszú Bájtok Éjszakája, ne mi kapjuk a legtöbbet, oszt jó napot –
sorolhatnánk.
Mi magyarok, tudunk nem emlékezni.
Orbán tudja ezt, és erre játszik. Hogy nemcsak az egykori fiatalember,
de Kádár és rendszere is másként maradt meg bennünk, mint amilyen volt. Nagy és
gondoskodó állam jelenik meg lelki szemeink előtt, kedves, jóságos bácsival az
élén. Aki évente egyszer ellátogat a sakkszövetségbe, döntetlent játszik valamelyik
véletlenül arra járó nemzetközi nagymesterrel, majd panyókára vetett kabátban, huncut
csippentések közepette azt mondja a zembereknek: mi a szocializmus út-ján
járunk.
És tényleg ott jártunk, ha rajtunk áll, le sem tértünk volna róla soha!
Mindenkinek meg volt mindene – kivéve az, ami nem. Nem voltak hajléktalanok –
csak társbérletek. Munkanélküliség sem volt - legföljebb a gyárkapukon belül.
Orbán most ezt ígéri a magyaroknak, a zemberek pedig hálásak - annyi
nehéz, megszorításokkal teli esztendő után jön valaki, aki legalább ígér végre
valamit.
Egymillió új munkahelyet, kevesebb adót, több munkabért. Kockahasú
fiúkat, hosszú combú lányokat – mindenkinek azt, amit szeretne.
Amit mi megígérünk, az meg van ígérve.
Kádár népének Orbán kell.
Addig jó, míg Orbán él.
Debreczeni József könyvének utolsó fejezetében végső búcsút vesz a Magyar
Köztársaságtól. Méltatja az elhunyt érdemeit, fájlalja leendő hiányát.
Ha úgy lesz, ahogyan ma lenni látszik, akkor tényleg nem tehetünk mást:
Debreczeni Józseffel együtt mi többiek is tisztességgel búcsúzunk a
demokráciától. Talán több volt bennünk – de most már ez is mindegy. Elfogy
körülöttünk a levegő, Debreczenivel szólva: légszomjjal küszködünk.
Összedobjuk a pénzt a koporsóra, mert hát ezt is ki más fizetné, mint
mi? Szép cizellált betűkkel ez lesz ráírva: Magyar Demokrácia, élt húsz évet.
