Orbán háborúja
A normális szóhasználat szabályai szerint ha azt mondjuk, hogy háborúban állunk valakivel vagy valamivel, az kölcsönösséget feltételez, vagyis a miénkhez hasonló, velünk szemben kifejtett ellenséges aktivitást. Állapottal, problémával, rossz helyzettel nem lehet háborúzni; ezeken legfeljebb változtathatunk, megoldhatjuk őket, netán javíthatunk rajtuk. Ha egy miniszterelnök mégis afféle interaktív összecsapásként akarja beállítani bizonyos gazdasági és társadalmi célok elérését, akkor ezt a fogalmazásmódot nem a valós helyzet, hanem a politikai pszichológia diktálja. Egyfelől a szónok lelkiállapota, benső igénye a minél dramatikusabb kifejezésmód iránt, másrészt az a meggyőződés, hogy a közönsége erre a forszírozott, frontharcos attitűdre vágyik. Hogy a háború meghirdetésének mi a valódi értelme – és van-e egyáltalán –, az jószerével mellékes is: a dolog lényege a szüntelen hadiállapot érzetének és a vasba-vértbe öltözött Vezérről alkotott kép szuggesztiójának fenntartása.
Ha a múlt heti kötcsei találkozóra meghívott jobboldali prominencia netán valami eredeti, mondhatni exkluzív információt várt a kormányzás további koncepciójáról, csalódnia kellett. Orbán Viktor az úgynevezett Polgári Piknik keretében csupán megismételte azt, amit néhány nappal korábban a Millenárison, idei évértékelő beszédében már kijelentett: „Háborúban állunk az államadóssággal és a munkanélküliséggel.” És ehhez az axiómához hozzáfűzte még, hogy a harcot „csak a munka becsületének helyreállításával” nyerhetjük meg, ezért olyan rendszert kell létrehoznunk, amelyben „igaz lesz, hogy minél többet dolgozol, annál több marad”.
Az a kormányfő mondta mindezt, aki az utóbbi hónapokban párját ritkító leleménnyel munkálkodott éppen a dolgozók érdekvédelmének, szerzett jogainak és egzisztenciális biztonságának megrendítéséért. Aki legkevésbé sem az államadóssággal és a munkanélküliséggel háborúzik, hanem mindenekelőtt a munkavállalókkal; nem tárgyal velük, viszont ultimátumokat ad, és kárukra változtatja meg a munka törvénykönyvét. A „munkaalapú gazdaság” igézetében több munkára kötelezhetők kisebb jövedelemért, csökken a szabadságuk, s kiszolgáltatottabbak lesznek munkáltatóiknak, mint akár évtizedekkel ezelőtt.
Hogyan értelmezhető „a munka becsületének helyreállítása”, miközben kétharmados törvények sora születik azért, hogy a „magyar emberek” az eddigiekhez képest előnytelenebb munkafeltételek közé kerüljenek? Miközben visszamenőleges hatályú jogszabállyal elvonják legális járandóságukat? Miközben a továbbképzési programok fedezetét „átcsoportosítják”, és ezzel tovább rontják a foglalkoztatás esélyeit? Miközben óriási közmunkaprogramokról vizionálnak, de tudvalévő, hogy nincs ezekre pénz? Miközben a szociális hálót módszeresen feltépik a rászorulók alatt?
Mi adhatná meg a munka becsületét, ha nem a munkavállaló megbecsülése?
Orbán háborúja az államadóssággal legalább olyan álszent, mint amit – úgymond – a munkanélküliség ellen vív. A Mol orosz kézben lévő részvénypakettjének felvásárlása – magyarán: egy jól prosperáló magáncég sajátos üzletpolitikai gondjának nemhogy közpénzből, de hitelből való megoldása – tökéletesen szembemegy a fennen hirdetett kihívással, vagyis az államadósság csökkentésének kényszerével. Azt az ötszázmilliárdot, amelybe a tranzakció került, a jelenlegi gazdasági helyzetben vissza kellett volna utalni a Matolcsy György által oly büszkén „kipaterolt” IMF-nek, vagy éppenséggel munkahelyteremtésre, az egyre mélyülő szociális krízis enyhítésére fordítani. Az energiabiztonság növelésére való hivatkozás egyszerűen humbug, mert ettől a bevásárlástól sem az energiaszállítók, sem a kapacitások nem változnak. És hogy kisebb tételeket is megbecsüljünk: aligha indokolható, hogy százmilliók mennek futballiskolák és klubok fenntartására, milliárdok stadionépítésre. Amikor az oktatási rendszer és az iskolahálózat, nemkülönben az egészségügyi intézmények összeomlóban, amikor a pedagógusokat tízezres nagyságrendű elbocsátási hullám fenyegeti, és az orvosok tömegével hagyják el az országot, akkor például nem az iparszerű magyarkodás új épületeire és szervezeteire kellene költeni.
Az orbáni háborús retorika egy sajátos politikai macsóság kifejeződése. Azt mondja a miniszterelnök, hogy a rendvédelmi szakszervezetek képviselőjével úgy fog tárgyalni, mint „férfi a férfival”, noha ez a hangzatos szlogen itt értelmezhetetlen; legfeljebb a személyes imázsépítés indokolja – a háború férfias elfoglaltság, és aki folyvást a fronton van, az a jussukat féltő emberekkel is férfiasan megküzd. Természetesen ugyancsak az ország érdekében, és persze egyetértésben a nemzettel.
De az igazság az, hogy Orbán Viktor ebben a háborúban az agresszor szerepét játssza. Sorban megtámad minden társadalmi réteget, csoportot, szakmát, még annak a középosztálynak a jó részét is, amelynek felemelésében állítólag a jövő zálogát látja. Ezért az offenzíva előrehaladtával egyre felfoghatatlanabb, mi végre az egész.
A háború immár öncéllá vált.
Ha a múlt heti kötcsei találkozóra meghívott jobboldali prominencia netán valami eredeti, mondhatni exkluzív információt várt a kormányzás további koncepciójáról, csalódnia kellett. Orbán Viktor az úgynevezett Polgári Piknik keretében csupán megismételte azt, amit néhány nappal korábban a Millenárison, idei évértékelő beszédében már kijelentett: „Háborúban állunk az államadóssággal és a munkanélküliséggel.” És ehhez az axiómához hozzáfűzte még, hogy a harcot „csak a munka becsületének helyreállításával” nyerhetjük meg, ezért olyan rendszert kell létrehoznunk, amelyben „igaz lesz, hogy minél többet dolgozol, annál több marad”.
Az a kormányfő mondta mindezt, aki az utóbbi hónapokban párját ritkító leleménnyel munkálkodott éppen a dolgozók érdekvédelmének, szerzett jogainak és egzisztenciális biztonságának megrendítéséért. Aki legkevésbé sem az államadóssággal és a munkanélküliséggel háborúzik, hanem mindenekelőtt a munkavállalókkal; nem tárgyal velük, viszont ultimátumokat ad, és kárukra változtatja meg a munka törvénykönyvét. A „munkaalapú gazdaság” igézetében több munkára kötelezhetők kisebb jövedelemért, csökken a szabadságuk, s kiszolgáltatottabbak lesznek munkáltatóiknak, mint akár évtizedekkel ezelőtt.
Hogyan értelmezhető „a munka becsületének helyreállítása”, miközben kétharmados törvények sora születik azért, hogy a „magyar emberek” az eddigiekhez képest előnytelenebb munkafeltételek közé kerüljenek? Miközben visszamenőleges hatályú jogszabállyal elvonják legális járandóságukat? Miközben a továbbképzési programok fedezetét „átcsoportosítják”, és ezzel tovább rontják a foglalkoztatás esélyeit? Miközben óriási közmunkaprogramokról vizionálnak, de tudvalévő, hogy nincs ezekre pénz? Miközben a szociális hálót módszeresen feltépik a rászorulók alatt?
Mi adhatná meg a munka becsületét, ha nem a munkavállaló megbecsülése?
Orbán háborúja az államadóssággal legalább olyan álszent, mint amit – úgymond – a munkanélküliség ellen vív. A Mol orosz kézben lévő részvénypakettjének felvásárlása – magyarán: egy jól prosperáló magáncég sajátos üzletpolitikai gondjának nemhogy közpénzből, de hitelből való megoldása – tökéletesen szembemegy a fennen hirdetett kihívással, vagyis az államadósság csökkentésének kényszerével. Azt az ötszázmilliárdot, amelybe a tranzakció került, a jelenlegi gazdasági helyzetben vissza kellett volna utalni a Matolcsy György által oly büszkén „kipaterolt” IMF-nek, vagy éppenséggel munkahelyteremtésre, az egyre mélyülő szociális krízis enyhítésére fordítani. Az energiabiztonság növelésére való hivatkozás egyszerűen humbug, mert ettől a bevásárlástól sem az energiaszállítók, sem a kapacitások nem változnak. És hogy kisebb tételeket is megbecsüljünk: aligha indokolható, hogy százmilliók mennek futballiskolák és klubok fenntartására, milliárdok stadionépítésre. Amikor az oktatási rendszer és az iskolahálózat, nemkülönben az egészségügyi intézmények összeomlóban, amikor a pedagógusokat tízezres nagyságrendű elbocsátási hullám fenyegeti, és az orvosok tömegével hagyják el az országot, akkor például nem az iparszerű magyarkodás új épületeire és szervezeteire kellene költeni.
Az orbáni háborús retorika egy sajátos politikai macsóság kifejeződése. Azt mondja a miniszterelnök, hogy a rendvédelmi szakszervezetek képviselőjével úgy fog tárgyalni, mint „férfi a férfival”, noha ez a hangzatos szlogen itt értelmezhetetlen; legfeljebb a személyes imázsépítés indokolja – a háború férfias elfoglaltság, és aki folyvást a fronton van, az a jussukat féltő emberekkel is férfiasan megküzd. Természetesen ugyancsak az ország érdekében, és persze egyetértésben a nemzettel.
De az igazság az, hogy Orbán Viktor ebben a háborúban az agresszor szerepét játssza. Sorban megtámad minden társadalmi réteget, csoportot, szakmát, még annak a középosztálynak a jó részét is, amelynek felemelésében állítólag a jövő zálogát látja. Ezért az offenzíva előrehaladtával egyre felfoghatatlanabb, mi végre az egész.
A háború immár öncéllá vált.
Mészáros Tamás írása, 168 óra
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése